A magyar meddőségi ellátás nagyjai - portré Dr. Bernard Artúrról

A magyar meddőségi ellátás nagyjai – portré Dr. Bernard Artúrról

A statisztikák szerint a meddőséggel küzdő betegek aránya folyamatosan növekszik. Néhány éve még 20% volt, a szakemberek véleménye szerint viszont, nagyjából 10-15 év múlva már 40% is lehet. Ennek elsődleges oka, hogy a párok egyre később vállalnak gyermeket, amelynek átlagos életkora a nőknél mára megközelíti a 30 évet, azonban a termékenység ekkor már csökkenésnek indul. Ez a folyamat 35 éves kor felett jelentősen felgyorsul, 40 évesen pedig a természetes fogantatás esélye rendkívül alacsony.

A Heti TV „A magyar meddőségi ellátás nagyjai” című sorozata azokra a meghatározó szerepet betöltő szakemberekre kívánja ráirányítani a figyelmet, akiknek a munkássága elengedhetetlen volt a hazai magas szintű ellátás megteremtéséhez, személyük azonban ezidáig kevésbé került reflektorfénybe. Ezúttal Dr. Bernard Artúr mesélt családi kötelékeiről, pályaválasztásáról, tanulmányairól, hazai és nemzetközi munkáiról, köztük az intézményalapításról. Az interjút Dr. Klement Zoltán készítette.

A teljes beszélgetések videó változatát megtekinthetik ITT.

Dr. Bernard Artúr - szülész-nőgyógyász, a Kaáli Intézet egykori orvos-igazgatója, a New Yorki Albert Einstein Egyetem vendég professzora

Ha a pályafutását, sőt az egész életét szeretnénk bemutatni, 1944-ig kell visszaszaladnunk. Erre az időszakra miként tekinthetünk vissza az ön szemüvegén keresztül?
• Az utolsó háborús évben születtem, és az én csecsemőkoromra rányomta a bélyegét ez az időszak. Kolozsvárott születtem, akkor a szüleimmel el kellett jönni Kolozsvárról, az ismert okok miatt. Akkor Salgótarjánba kerültünk, majd Drégelypalánkon jártam iskolába, amely községre nagyon nagy szeretettel gondolok mindig vissza. Ez egy mikszáthi lelkületű kis község, egy palóc falu, nagyon jó emberekkel és még jobb tanítókkal. Rendkívül jó tanítóim voltak, tényleg igazi pedagógusok, akik felkészítettek az életem további lépéseire.

Édesapja hivatásos katona volt, honvéd állatorvosként dolgozott. Mennyire határozta meg a szülők foglalkozása az ön pályaválasztását, az irányokat, hogy mi szeretne lenni, ha majd nagy lesz?
• Sajnos ezt egy kicsit hátrányosan éltem meg. Főleg az apámnak a foglalkozása, aki tulajdonképpen inkább volt állatorvos. Hivatásos katona volt, mert a nagyszüleim, az ő édesanyja csak úgy tudta őt taníttatni. Én egy késői gyerek voltam, mert apám már 63 éves volt, amikor születtem, és őt nagyon sokáig mellőzték, a néphadsereg elbocsájtotta, és nagyon rossz körülmények között is éltünk. És még a gimnáziumi éveim alatt is ez jelentett egy kis hátrányt, és az egyetemi felvételnél is sajnos.

Az édesanyja mivel foglalkozott?
• Édesanyám háztartásbeli volt. Aki rendkívül nagy gonddal tartotta össze a családot.

1962-ben Balassagyarmaton érettségizett. Erre az időszakra viszont hogyan emlékszik vissza? Hiszen itt azért már sokkal szebb dolgokról is beszélhetünk.
• Igen, erre az időszakra is nagyon szívesen emlékszem vissza. Nagyon szép időszak volt az életemben az a négy év, amit Balassagyarmaton töltöttem. Balassagyarmat egy nagyon jó szellemiségű város volt. Belengte, ugye, Mikszáthnak a szellemisége, Madáchnak a szellemisége, vagy akár Szabó Lőrincé, aki ott járt gimnáziumba. És a gimnáziumról nagyon jókat tudok csak mondani, és ismétlem magam, hogy nagyon sokat köszönhetek a gimnáziumi tanáraimnak. Rendkívül felkészült, nagyon jó érzékkel tanító emberek voltak, és sokat köszönhetek nekik.

Hogyan fogalmazódott meg Önben az a döntés, hogy az orvosi egyetemre szeretne menni?
• Részben azért, mert apámnak is egy kicsit rokon szakmája volt, mint állatorvos. Engem a medicinának a humán része már akkor jobban érdekelt, és nagyon őszintén meg kell mondanom, hogy az is szerepet játszott, hogy nagyon rossz körülmények között éltünk. Azzal együtt, hogy Drégelypalánkban szép volt a gyerekkorom, de szegények voltunk, és szerettem volna kitörni, és egy biztos, - ha ezt a kifejezést használhatom - rendszerektől független, egy neutrális pályát akartam választani, amin talán egy kicsit nyugodtabb életem lesz.

Ugye egyfelől nyilván az emberben van egy akarat, hogy mit szeretne elérni, de szorgalom, tanulás, tehetség nélkül az előbbi vajmi kevés lenne. Ezek szerint Ön jó tanuló is volt, és meg volt az ehhez szükséges affinitása.
• Igen, ezt azért belém nevelték a szüleim. Édesanyám annak ellenére, ahogy említettem háztartásbeli volt, egy nagyon jó érzékkel nyúlt az élet dolgaihoz, két nővérem is, és édesapám is. És ők belém táplálták, hogy tanuljál, mert csak akkor tudsz kitörni és vinni valamire. És hála Istennek ez úgy belém rögződött. Nagyon szorgalmas gyerek voltam. Szívesen tanultam, mindig tisztelettel voltam a faluban a tanítóim, a gimnáziumban a tanáraim felé, én ezt kamatostól visszakaptam, szerkesztő úr, kamatostól.

És ugye a kitartása abban is tükröződik, hogy egy évig beteghordóként is dolgozott, azzal hogy mindenképpen az orvosi hivatásra készül. Amikor ez megtörtént, vagyis 1963-ban, a felvételi után mennyiben változott meg az élete? Hiszen nyilván ez már budapesti lakhelyet feltételezett, és a folyamatos költözés folytatódott, nemhogy elkezdődött.
• Egy előrelépés volt mindenképpen. Szeretném hozzátenni, hogy 1963-ban nagyon sok olyan értékes ember - most nem magamra gondolok - került be az egyetemre, akik korábban nem tudtak könnyen bekerülni. Ez volt az első egyetemi évfolyam a háború óta, amikor eltörölték a származási korlátokat, és csak az elért pontszám számított. És nagyon sok tehetséges ember került be, nagyon jó kollégáim voltak, és nekem külön érdekes rész volt az életemben, hogy kollégista voltam végig. És a kollégium az egy ilyen embert formáló időszaka az ember életének, a tolerancia, a többiek tisztelete, a közösségi lét, az úgy vált lassan lételememmé, és nagyon sokat köszönhetek a kollégáknak.

Az orvosi egyetem alatt már látszódott, hogy melyik szak irányába szeretne orientálódni?
• Igen, mindenképpen manuális pályát szerettem volna. Nagyon jó iskola volt nekem a tudományos diákköri éra. Ötödéves koromtól, sőt már negyedéves koromban, a második szemesztertől én már díjas demonstrátor voltam. Egy ragyogó munkacsoportba kerültem be, amit a Palkovics Miklós professzor (vezetett - a szerk.), aki még máig él, a Nőorvosok Lapjának a főszerkesztője, ő egy európai szintű tudós volt, aki szinte az egész munkacsoportot olyan intuícióval tudta intézni, hogy nagyon sokat adott aztán a későbbi életpályámhoz ez a másfél év, amit ott töltöttem.

1965 Göttingen, ami mindenképpen megemlítendő, illetve még a Lipcsei Egyetem is, hogy ezt az időszakot is teljesen felöleljük.
• Az igazság az, hogy én törekvő gyerek voltam, és igyekeztem nyelvet tanulni, jól megtanultam németül, és ennek köszönhettem a Göttingeni kirándulásomat is. A kollégiumban egyszer megjelent egy német diákcsoport, ami akkor még raritás (ritkaság - a szerk.) volt, és Magyarország a németeknek, nyugatnémeteknek volt raritás, ugye a gulyás kommunizmus… Ezek zömmel nem orvosegyetemisták voltak, hanem közgazdászok. Őket kalauzoltam a városban, és azért hívtak aztán meg engem, ide Göttingenbe, ami egy nagy élmény volt. Göttingen az egy nagyon komoly német egyetemi város. Nagyon szép két hónapot töltöttem itt, és Lipcse pedig úgy került a képbe, hogy lehetőség volt negyedik év után az NDK-ban végezni gyakorlatokat, és én a sebészetet végeztem.
Ez a negyedik évnek a kötelező gyakorlata tulajdonképpen.
• Igen, ezt a sebészetgyakorlatot. Már akkor működött egy ilyen csereprogram, hogy NDK-s fiatalok nálunk tölthették ezt a gyakorlati időt, illetve magyar hallgatóknak lehetőségük volt az NDK-ban. És rendkívül sokat tanultam ott is, minden túlzás nélkül, mert akkor az NDK-s orvostudomány egy picit műszerezettségben, szervezettségben előttünk állt, és például Lipcsében egy nagyon jó sebészeti osztály volt, valamint szülészeti és egy intenzív terápiás részleg is. És én ott sokszor éjszaka ügyeltem, de ott láttam először Bird respirátort, tartósan lélegeztetett betegeket, és az annyira megfogott, hogy ez is az egyik ok volt, hogy később én a szülészet mellett intenzív medicinából, aneszteziológiából is leszakvizsgáztam, bár soha nem műveltem sokáig.

Itt még előfordulhatott volna akár egy másik irányválasztás, ami a szakokat illeti, hogy merre képezné magát tovább, vagy már egyértelmű volt?
• Ebben megint nagy szerepe volt a személyes tapasztalatoknak is. Hatod évben bentlakásos gyakorlat volt szülészebből is. És én a Baross utcai szülészeti klinikán voltam, az egyes női klinikán, és egy olyan teambe csöppentem bele, akik ennek a foglalkozásnak egy nagyon szép oldalát segítették meglátni. Úgyhogy akkor határoztam el, hogy én bizony szülészetre szeretnék menni. Oda adtam be a pályázatomat, illetve beadtam az anatómia szövettani intézetbe is, de megkaptam a szülészetet. Úgy kerültem oda, mint gyakornok.

Ezidőtájt még hazajárt Drégelypalánkra?
• Keveset, mert a szüleim elköltöztek Salgótarjánba, de máig szívesen megyek oda.
A kötődés azért valamilyen formában megmaradt.
• Hogyne. Megnéztem az új hidat, amit építettek Drégelypalánk és Ipolyhídvég között. Jóleső érzés, hogy az embernek a gyökerekhez van még egy kis köze.

Ha a kutatási területeit nézzük, akkor kezdetben a terhességi toxémiával foglalkozott. Magyarázza el nekünk, hogy halandók is értsük, hogy pontosan miről van szó?!
• A terhességi toxémia egy nagy téma, mert nagyon sok terhes nőt érint. Ugye ez a magas vérnyomás, fehérjeürítés, és nagyon súlyos következményei lehetnek: elhal a magzat, sőt egy anya életét veszélyeztető fokot is elérhet. És ennek a kutatásába tudtam én belekapcsolódni, mint „kis” gyakornok. Egy nagyon jó, már tapasztalt kutató volt a Zsolnai adjunktus (Dr. Zsolnai Béla - a szerk.) akkor az egyetemen, és hát hozzácsapódtam, és kutattuk a toxémiát, mondjuk teljesen alapkutatás szintjén.

Itt kell megemlítenünk a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetet.
• Igen, igen. Ez egy másik ág volt, ami a szülészethez kapcsolódik megint, mert akkor kerültek bevezetésre a béta-szimpatomimetikum nevű gyógyszerek, amik a méhizom idő előtti fájástevékenységének a leállítására szolgáltak, tehát a koraszülés megelőzésére, és ezen a területen dolgozott a Zsolnai professzor, és ebbe kapcsolódtam én bele. Mivel ezek a béta-szimpatomimetikumok a petefészek ereknek az áteresztőképességet is befolyásolták, ezt vizsgáltuk. Egy nagyon jó laboratóriumban, a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet laboratóriumában.

Itt se fordulhatott volna a pályája úgy, hogy teljes mértékben a kutatásnak szenteli a mindennapjait, vagy akár a klinikai részvételt lekorlátozza csakis erre?
• Én szerettem volna azért a medicinában maradni, a betegekkel közvetlen kapcsolatban lenni, és a szülészet-nőgyógyászat szak dinamizmusa is egy kicsit vonzott. Az ember egy szülést elvállal, utána van egy egészséges asszony, egy egészséges gyerek, mindenki örül, akkor cserélődnek a páciensek, de ugyanígy van ez a szülészet-nőgyógyászatnak az operatív részében is. Úgyhogy inkább a betegekkel való személyes kapcsolat vonzott, bár nagyon szerettem mindig az elméleti kutatásokat is.

Életpályája során folyamatos volt az utazás, mondhatjuk akár a költözés, kezdetekben ugye történelmi okokból majd jött Németország már a tanulmányok kapcsán, aztán 1977-ben egy amerikai tanulmányút, ami abban az időben is szerintem nagy dolognak számított.
• Bizony, igen. Szerencsém volt, mert volt egy Csapó Árpád nevű professzor, akinek a gyökerei magyarok. Ő Szegedről került aztán ki az Egyesült Államokba, és meghívott fiatal kutatókat, orvosokat. És nekem ez - amit már tetszett említeni - a kutatói tapasztalatom feljogosított arra, hogy az ő látókörébe kerüljek. Meghívott Amerikába egy évre. Zoltán Imre professzor támogatásával kikerültem, és egy nagyon tartalmas 14 hónapot töltöttem az Egyesült Államokban. Ott, ha szabad elmondanom, egy Izoxazol nevű gyógyszerrel kísérleteztünk, aminek az volt a hatása, hogy a progeszteronnak a termelődését gátolta egy bizonyos fokig, a pregnanolon-progeszteron átalakulást. Na most, ezzel elő lehetett idézni abortuszt, illetve megakadályozni a terhesség létrejöttét. És ez az egész kutatás egy nagy projektnek a keretében folyt. Nem nagy szavakat akarok használni, de az amerikai külügyminisztériumnak az egyik osztálya fogta össze ezeket a kísérleteket, amiknek a célja egy olyan nemsebészi születésszabályozó módszernek az előállítása volt, amivel a fejlődő országokban - a 60-as, 70-es években vagyunk -, jelentkező túlnépesedést lehetett volna csökkenteni, mert akkor azért Indiában, Pakisztánban nagyon drasztikus születésszabályozó módszerek voltak, ugye sterilizálás férfiak, nők esetében is. És ne felejtsük el, akkor nem párosult a fejlődő országokban ez a népességnevekedés olyan gazdasági nevekedéssel, ami most van például Kínában, de akár Indiában is. Nagyon szép év volt, úgyhogy nagyon köszönöm a sorstól, hogy azt is megértem.

Nyilván csak lábjegyzetben, de az olvasóban is felmerülhet ilyenkor az a gondolat, hogy a világban egyfelől nagyon sok mindent megtesznek, hogy éppen ne születhessen gyermek, míg a másik oldalon mindent megadnának érte, amikor a természet nem engedi. Amerika után ugye visszatért Magyarországra, talán a Magyar Nőorvos Társaságnál betöltött titkársági posztját is ez időtájt kellene szóba hoznunk, hogy ez is önmagában egy elismerés volt, ha jól sejtem.
• Mindenképpen, csak egy évig töltöttem ezt be, mert közben kimentem az Egyesült Államokba. De én voltam abban az időben a legfiatalabb titkára.
Ezután került akkor Washingtonba.
• Úgy van, igen.
Később milyen tevékenységet végzett?
• Visszakerültem az egyetemre. És beálltam a sorba, és 44 éves koromban akkor arra gondoltam, hogy kéne valami újat alkotni. Nagyon vonzott az in vitro fertilizáció. És akkor részben személyes ismeretségek révén - én mindig nagyon ápoltam a kapcsolataimat külföldi kollégákkal - sikerült  Norbert Lang professzorral felújítani a kapcsolatot. Ő hívott meg Erlangenbe, ahol az ottani munkacsoportban in vitro fertilizációval foglalkoztam. Erlangenben született az első lombikbébi Németországban.
• Úgyhogy itt töltöttem több mint egy évet, illetve jöttem volna én haza egy év után, mert szerettem volna az Üllői úton, a klinikán a lombikbébi programmal foglalkozni, még egy a biológus kolléganőt is kihoztam egy hónapra.
• Viszont kaptam egy nagyon jó ajánlatot, Düsseldorfba egy szülészeti osztályra hívtak. Egy tapasztalt orvost szerettek volna alkalmazni, és engem is ajánlottak Erlangenből, így felkerültem oda, ahol két évet töltöttem el.

Nagyjából 1991 környékén járunk. Egyfelől megvédte a kandidátusi disszertációját, majd valami egészen újba kezdett. Megint egy olyan egzisztenciát akasztott szögre, amit nem biztos, hogy sokan meg mertek volna lépni.
• Igen, ’91 májusában találkoztam egy amerikai kollégával, Steven G. Kaali-val. Korábban nem is beszéltem vele, hírből hallottam róla. Bemutattak neki kollégák, a Rákóczi István professzor, mert tudták, hogy én in vitro fertilizációval foglalkoztam. Sajnos a Kettes Nőin (SOTE II. számú Női Klinika - a szerk.) erre nem volt mód, hogy én ezt csináljam. Kaali doktor Magyarországon szándékozott egy in vitro fertilizációra specializálódott ambuláns intézetet felépíteni és megnyitni, és engem hívott oda, hogy legyek annak az alapító orvosigazgatója. De minden olyan távolinak tűnt - ez volt májusban -, és azt hittem, hogy jó, hát ebből úgy se lesz semmi, még csak alapok voltak meg. Aztán november első hetében Magyarországra jött, és azt mondta, hogy Artúr, te lennél az orvosigazgató, döntsd el, hogy jössz vagy nem, mert akkor kimegyünk együtt, ha jössz. Kimegyünk New Yorkba bevásárolni. Vettem egy mély lélegzetet, nem voltam soha a döntések embere, és odaálltam Zsolnay professzor elé - nem volt könnyű -, és mondtam, hogy én elmegyek. És kirepültem Kaáli doktorral ’91. november 23-án New Yorkba. Már a repülőn kezdtem el azon gondolkodni, hogy vajon jól csináltam-e, mert otthagytam egy egyetemi adjunktusi állást. És én beleugrottam a nagy bizonytalanságba, mert van egy intézet, aminek csak a falai állnak, van egy intézet, aminek csak a működési engedélye van. Mi lesz? Ezután azért rájöttem, hogy talán egy induló új jó dologba vágtam bele, és beletörődtem a sorsomba. Bejártam ott (New Yorkban - a szerk.) az Albert Einstein Egyetem in vitro centrumába, de főleg bevásároltunk Kaáli doktorral. Az összes bútort, az összes műtőfelszerelést beszereztük, műtőasztalokat, vizsgálóasztalokat vettünk, és ez egy nagy élmény volt. És nagy élmény volt számomra, hogy ezt a sok mindent, a rengeteg drága holmit szépen beraktuk egy hatalmas kamionba. Még emlékszem, hogy két ilyen gerendát a végére tettünk, mert nem volt teljesen tele, és akkor én ugyanezt a kamiont láttam viszont következő év márciusában, itt (Magyarországon - a szerk.) az egyik vámudvarban, és minden átjött, minden. Egy dolog hiányzott, egy ilyen gurulószék, karikája, de nagy élmény volt.
• Még ugye mi nem kezdtünk el dolgozni csak ’92. május 28-án. De addig is volt ám munka sok, ugye berendezni az intézetet, befejezni az építkezést, munkatársakat toborozni. Egy munkatárs volt fix, illetve kettő, a biológus nő, a Rajczi Klára, akivel én együtt dolgoztam Erlangenben. Érdekes a sors, őt hívta meg a Kaáli doktor az intézetébe. A másik a Kósa doktor (Dr. Kósa Zsolt - a szerk.) volt, akivel kezdtünk. És nekünk kellett kiválasztani (a Rajczi Klárával) az embereket. Emlékszem, az Express újságban adtuk fel a hirdetést, meginterjúvoltuk az embereket, és nagyon jól választottunk.

Nyilván nemzetközileg nagyon sok tapasztalatot szerzett, sok IVF centrumot látott, hogy milyen lehet, ha sikerül. Mégis volt benne egy nagy bizonytalansági faktor, ami ez időtájt történt. Ennek ellenére miből merített hihetetlen nagy hitet, hogy ez sikerülni fog és nem szabad hátranézni, csak előre menni?
• Hát egy kicsit talán a múltamból. A neveltetés, meg amiket megcsináltam. Úgy gondoltam, ha Amerikában helyt tudtál állni, Németországban helyt tudtál állni (Németországban, Düsseldorfban is benne voltam, ám a szakmának a sűrűjében), akkor most is. Tulajdonképpen ehhez még hozzá kell tennem, hogy volt a Kaáli doktornak is szerepe, meg kell a nevét említeni, nem egyértelműen megítélt személyiség éppen az ő modora révén, de nagyon pozitívan tud a dolgokhoz hozzáállni, és adott az embernek még egy ilyen lökést ahhoz, hogy hidd el, jó helyen vagy, jó munkát fogsz végezni, illetve érdemes csinálni, amit elkezdtünk. És az igazság az, hogy rendkívül jó vezető volt, mert egy tág teret adott nekem. Nekem nem kellett mással foglalkozni, csak a szakmával. Egy nagyvonalú lehetőséget adott, az anyagi feltételeket biztosította hozzá, és így mondjuk viszonylag könnyű volt dolgozni.

Nyilván egy jó vezető ismérve, hogy kiváló szakemberekkel veszi magát körül, és nem is kell feltétlenül neki mindenhez értenie. Viszont milyen volt a környezet ez időtájt? Nyilván egy magánintézményről volt szó, eredményesség tekintetében a nyomás Önökön lehetett, vélhetően volt, aki esetleg gyanakodva figyelte, hogy mi történik. Ezt hogyan élte meg?
• Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tárt karokkal fogadott a szakma, vagy a többi intézet. Itt (Magyarországon - a szerk.) 1988-tól már végeztek in vitro felrtilizáció kezeléseket, de ilyen volumenben, mint mi, még nem volt. És mi berobbantunk tényleg akkor, és volt azért olyan gyanakvó vélemény is, meg viselkedés irányunkban, hogy bizony ezek mit akarnak itt, magánintézet, meg ugye kivittük ambuláns szintre ezt a tevékenységet, de aztán egy jó év-két év után ez szépen megoldódott, elfogadtak a többiek, és azt hiszem, hogy mi katalizáltuk a többi intézetnek a fejlődését is azzal, hogy egy folyamatos ellátást biztosítottunk. Új modern módszereket mi vezettünk be, ezt is el kell mondanom, dicsekvés nélkül, erre hadd térjek ki, mert ez nem csak az én érdemem, hanem egy ragyogó labort tudtunk összeállítani. Magyarországon mi vezettük be, először mi alkalmaztuk az intracitoplazmatikus spermium injekciót (ICSI), ami egy áttörés volt a férfi eredetű meddőségnek a kezelésében. A világon először ’94-ben végezték ezt az eljárás Brüsszelben. Mi már ’95-ben terhességet közöltünk erről. Akkor az asszisztált hatching - ami az embrióknak a megtapadását segíti elő, a férfi eredetű meddőséggyógyításában - szintén mérföldkő volt, az úgynevezett TESE plusz ICSI, ami azt jelenti, hogy a férfiaknak, akinek nincs a spermájában hímivarsejt, a hereszövetből vesznek ki az urológusok egy darab hereszövetet, lefagyasztják, és a biológusok abban keresik meg a hímivarsejtet, amit aztán beinjekcióznak ezzel az ICSI módszerrel. Rengeteg terhes volt nálunk, és aztán átvette a többi intézet is a módszert és ma már országszerte alkalmazzák. Vagy például nálunk született az első gyerek fagyasztott embrióból, embrió visszahelyezése után. Ezek azért nagyon jól eső dolgok, hogy itt, és ez nem csak az én érdemem, elsősorban nem, hanem egy ragyogó laboré. A másik az, hogyha elmondhatom, hogy megint jó érzés volt az, hogy jöttek a betegek, özönlöttek, mondhatom ezt. És azért kénytelen volt Kaáli doktor, nyitni intézeteket. ’95-ben nyílt Szeged, akkor 2000-ben nyílt Győr, akkor utána 2003-ban - ha jól emlékszem - Debrecen, 2010-ben Tapolca, utána Kaposvár, sőt még Pécsett is egy ambuláns részleg.
Az Ön munkássága ezekre a területekre is kiterjedt?
• A miénk annyiban, hogy mondjuk mi adtuk az alapot. Mert kellett ugye, hogy higgyenek az emberek ebben, meg az orvosok. És inkább a laborasszisztenseknek, egyéb asszisztenseknek a kiképzésében tevékenyen részt vettünk bizony. Pár hetet mindig nálunk töltöttek.

Sajnos a beszélgetésre szánt időnk véges. Viszont ’96-ban habilitált a Szent Györgyi Albert Orvostudományi Egyetemen. Illetve a Kaáli Intézetben is idővel tudományos igazgatóként dolgozott tovább. Az Egészségügyi Tudományos Tanács Humán Reprodukciós Bizottságának is 10 évig tagja volt. Tehát gyakorlatilag a szakmai sikerek jöttek egymás után ezt itt leszögezhetjük. Van, amit esetleg most másképp csinálna, így ennyi év távlatában, amikor egy döntés most másképp születne meg az ön részéről?
• Szerkesztő úr, ha másképpen is csinálnám, már az időm véges hozzá. Nem akarok meghalni még hamar, de az embernek tisztában kell lenni azzal, hogy minden életszakasznak és orvosi pályán is megvan az ideje. Hát, mint tanácsadó, szívesen továbbadnám még a tapasztalataimat, szívesen tartanék még előadásokat, mert azt hiszem, hogy a tapasztalatot elsősorban - nem szívesen mondom a tudást, de a kettő együtt jár - érdemes továbbadni, és tetszik tudni, egy szakágnak a folytonossága, nem egy ország sorsának is az alapja. Vagyis, hogy az öregek, a tapasztalattal rendelkezők átadják a tapasztalataikat a fiataloknak, és azok vigyék tovább ezeket. Úgyhogy ezt szeretném, hogy a folyamatosságot valahogy a medicinában is tovább tudnánk vinni.

Egy picit még beszéljünk zárásképpen arról, hogy mivel tölti a szabadidejét?
• Nagyon szeretek olvasni, néha a szemem nem engedi, megmondom őszintén, hogy panaszkodjak. Úszni járok, amit egy kicsit most már az utóbbi időben elhanyagoltam, és ne vessen meg érte senki, nagyon szeretem a futballt. Kijárok még futballmeccsekre.
Három VB-n is ott volt, elárulhatjuk, ugye?
• Igen, ez nagy élmény volt, a németországi, a dél-amerikai és a katari VB-n is óriási élmény volt. Ezt boldogan csinálnám még, ha módom lenne rá. Hát a következő VB-re már nem tudok kimenni, mert az Amerikában, Kanadában és Mexikóban lesz. Már a távolságokat se tudnám...
• Ezt szeretném csinálni, élvezni még az életet, és nem betegnek lenni.

Professzor úr, nagyon szépen köszönöm ezt a beszélgetést, akár egy következő alkalommal folytassuk, hiszen nagyon-nagyon sok mindent nem érintettünk még, nagyon jó egészséget kívánok, és ez a legfontosabb.
• Szerkesztő úr, nagyon szépen köszönöm, és szeretném megköszönni a televíziónak is, és ha megtisztelnek a nézők, hogy megnézik a műsort, akkor szeretettel üdvözlöm őket is.

A teljes beszélgetés megtekinthető itt: