A magyar meddőségi ellátás nagyjai - portré Dr. Forgács Vincéről

A magyar meddőségi ellátás nagyjai - portré Dr. Forgács Vincéről

Minden hatodik nő és férfi meddőséggel küzd, vagyis a lakosság 17 százaléka, akiknek szakorvosi segítségre van szükségük, hogy vágyott gyermekük megszülethessen.

A Heti TV „A magyar meddőségi ellátás nagyjai” című sorozata azokra a meghatározó szerepet betöltő szakemberekre kívánja ráirányítani a figyelmet, akiknek a munkássága elengedhetetlen volt a hazai magas szintű ellátás megteremtéséhez, személyük azonban ezidáig kevésbé került reflektorfénybe. Ezúttal Dr. Forgács Vince mesélt pályaválasztásáról, tanulmányairól, hazai és nemzetközi munkáiról, egyedülálló amerikai tapasztalatszerzéséről, sőt, arról is, miként hozta haza azt a tápoldatot, amellyel azonnal sikeres lombikkezelést tudott végezni. Az interjút Dr. Klement Zoltán készítette.

A teljes beszélgetések videó változatát megtekinthetik ITT.

Dr. Forgács Vince szülész-nőgyógyász szakorvos, a Forgács Intézet alapító orvosigazgatója, aki hazánkban a lombik bébi kezelések bevezetésében az elsők között vett részt.

Ha az első lépésekhez megyünk vissza, akkor talán az érettségi környékén kellene keresgélnünk, hiszen akkor jön az első nagy pályaválasztás. Mi minden befolyásolta, hogy Ön az orvosi egyetem felé vegye az irányt?
• Nekem nem volt nagyon könnyű a választásom, hiszen építészcsaládból származom, nálunk mindenki az építészetben dolgozott, édesapám, a bátyám is. És ők azt szerették volna, ha én is folytatom ezeket a hagyományokat, de rám két dolog hatott a választásnál nagymértékben: ez nem más, mint a szülőfalumban lévő joviális, nagyon kedves, és nagyon okos háziorvosunknak, vagy akkor körzeti orvosunknak a személye. Ez volt az egyik, bár világéletemben ez a kérdés izgatott már kiskoromban is. A másik pedig az, hogy volt egy tragikus esemény az életemben. Mégpedig az, hogy édesanyám az érettségi előtt egy hónappal halt meg, fiatalon. És a halálokát se sikerült 100%-ig kideríteni. Voltak gyanúk és én azt mondtam, hogy én megpróbálok azért ebben a témában kicsit elmélyülni, így lettem orvos.

Érthető döntés, de gondolom azért mellette az is már látszódott, hogy egy orvosi egyetem az nem éppen a legkönnyebb tanulmányok közé tartozik. És akár megfordíthatjuk, milyen tanuló volt?
• Azt hiszem, egy jó tanuló voltam. Egy biztos, hogy elég gyorsan és elég jól tanultam. És én azt hiszem, hogy elég jól is vizsgáztam kezdettől fogva. De volt bennem mindig egy olyan gondolat – főleg az egyetemi tanulmányaim alatt –, ami tudat alatt is mindig nyomasztott, hogy ha nem tanulok meg mindent, amit meg kellene tanulnom az orvosi egyetemen, akkor kerülhetek az életben olyan helyzetbe, ahol rajtam múlik, hogy egy ember életben marad-e vagy nem. Mert hogyha nem tudom megállapítani, hogy mi baja van, mert azt elblicceltem a tanulmányaim során, akkor nem biztos, hogy fogok tudni rajta segíteni. És valahogy ez vezérelt mindig. Egy kicsit maximalista is voltam azt hiszem. Bár én azt akkor nem éreztem, csak annak az igényét, hogy amit lehet az adott körülmények között, tanuljak meg.

Ez járt akkor érezhető lemondással, hogy a többiek mondjuk mennek a grundra focizni, Önnek viszont ott a tankönyv, amit másnapra vagy adott időre pontosan betűről-betűre tudnia kell?
• Hát, ha azt kérdezi, hogy könyvmoly voltam, a válaszom az, hogy nem. Én is sportoltam, én is kerékpároztam, és egy kicsit versenyszerűen, és mindenfélével foglalkoztam. Éltem, mint mindenki más. Nem hittem, én nem hiszem, hogy sokkal több dologról kellett lemondani, csak lehet, hogy intenzívebben tanultam.

Ugye 1970-ben szerzett orvosi diplomát az akkori Budapesti Orvostudományi Egyetemen, kormánygyűrű elismeréssel. Ezt egy picit fejtsük ki, hiszen ez egy óriási teljesítmény, és nem vagyok benne biztos, hogy túl sok emberrel találkozom akár az utcán, akinek ilyen elismerő végzettsége van!
• 1970-ben szereztem meg az általános orvosdiplomát. Akkor tudomásom szerint a magyarországi orvosegyetemek, valamennyi általános orvosi karán, hárman kaptunk ilyen kitüntető diplomát. 

Ez a gyakorlatban a színötös teljesítményt jelenti, visszamenőleg sok évre. Tehát egy négyes és már nincs ez az elismerés.
• Igen, az igazság, hogy én nem hajtottam arra. Hogy én sem tudtam még akkor, amikor elkezdtem a tanulmányaimat, hogy majd ebből így lesz valami a végén. Ennek az a kritériuma, hogy a gimnáziumi év végén kitűnőnek kell lenni. Az érettségin kitűnőnek kell lenni, és az egyetem valamennyi jegyének – beleértve akár azt a gyakorlatot is, ahol jegyet adtak, nem csak szolgalmi jegyet – mintegy 52-53 jelest kellett begyűjteni. Az összest!

Úgy gondolom, hogy az első nagy választás, hogy melyik egyetemen tanuljon tovább. Ezt követően pedig, hogy milyen szakirányon haladjon tovább. Hogyan zajlott Önnél ez a választás?
• Az első választás úgy volt, hogy én Szegedre szerettem volna menni. Kishitű voltam, Salgótarjánban érettségiztem, ezért gondolván, hogy hátha oda könnyebben bejutok. Mikor is volt ez? 1963-ban. Akkor hely hiányában nem vettek fel a Szegedi Egyetemre. Mint később kiderült, nem volt jó a pedigrém. Akkor ezt még nagyon komolyan vették, hogy nem csak a tanulmányi eredmény vagy a felvételi vizsga az, aminek alapján valaki bekerülhet egy egyetemre. És aztán később egy évig műtősként dolgoztam. És később éveken keresztül ugyanabba az intézetbe, a traumatológiára jártam be gyakorolni, mert én valójában valami sebész szakmát szerettem volna. És utána pedig maximális ponttal már a Budapesti Egyetemre fölkerültem, és így diplomáztam.

De hogyan lett ebből szülészet-nőgyógyászat a végén?
• Tulajdonképpen az ember azt hiszi, hogy ő választja a szakmát, de szerintem a szakma választja őt. Én a sebészi szakmát szerettem volna választani, hiszen négy évig az anatómián dolgoztam, gyakorlatvezető voltam, és a sebészetre jártam be ügyelni, hogy tanuljak az egyetemi éveim alatt. Az egyetem akkori rektora, Zoltán professzor, aki máig is talán az egyik legnagyobb szülész-nőgyógyász volt. Nem akarom Semmelweishez hasonlítani, de egy hatalmas formátumú ember volt, aki kilenc évig volt az egyetem rektora. Amikor három állást lehetett pályázni, bejelentkeztem hozzá. Nem is nála hallgattam egyébként, hanem a másik klinikán. Kérdezte: hogy fogsz végezni? És mondtam, hogy ha még a gyerekgyógyászat szigorlatom is jeles lesz, akkor gyűrűvel. Akkor azt mondta, hogy menj be az egyetemre, és adj be egy pályázatot. Szóval tulajdonképpen a szakma választott engem, tehát ő választott engem.

Beszéljünk az első munkahelyről!
• Az első 10 évet az egyetemen töltöttem. Az Üllői úti 2-es számú Női Klinika az ország első intézete volt és ott tanársegédi rangtól osztályvezető rangig vittem. A Dél-pesti Kórház pedig 1980-ban nyílt meg. Egy vadonatúj kórház volt, a háború óta az első, amit építettek.
• Oda már a szülészeti osztály vezetőjeként kerültem. De aztán évek múlva már az egész osztály vezetőjeként fungáltam. 2002-ig, 22 évig gyakorlatilag vezettem azt az osztályt.

Ha a tanulmányai során el kell helyeznünk Robert Edwards személyét, akkor hova tegyük és milyen munkakapcsolat alakult ki vele? Ugye az ő nevéhez köthető a világon az első sikeres lombik kezelés.
• Ő egy kicsit később került értelemszerűen az életembe, hiszen 1978-ban született meg az első lombikbébi. Akkor még csak hírekből, meg szakirodalomból hallottunk erről. Keveset is írtak róla.

Pont szeretném majd a beszélgetést a magyarországi lombik megteremtésére terelni.
• Igen, kezdettől fogva foglalkoztam a meddőség kezelésével, női meddőség kezelésével. És rengeteget laparoszkópizáltam, hiszen az elsők között voltam Magyarországon, még a klinikán. Az elzáródott petevezetők műtéti megoldását sajátítottam el külföldön, és amikor az ember ezt a lehetőséget már kimerítette vagy nincs rá lehetőség, akkor jön számításba a lombikprogram és Robert Edwardsnak a személye. A Bourn Hall Klinikának volt ő akkor az igazgatója és ott született az első IVF-bébi. Jósorsom úgy hozta, hogy ahogy haladtunk előre az időben és egyre szabadabb lett a vasfüggöny mögötti világ, el tudtunk menni tanulmányutakra, workshopokra, kongresszusokra, hiszen akkor a világ még nem volt a kezünkben, mi mentünk ki a világba tanulni, ha megvolt a lehetőség. Ma már egy kongresszus anyagát a kezemben tarthatom, és bárhonnan a világból fölmehetek egy kongresszusra, nem kell utaznom hozzá. Akkor mi boldogan és szívesen mentünk, de az igazság, hogy semmit nem lehet megtanulni kizárólag receptkönyvből. Csak és kizárólag, amit az ember lát, és amit csinál, ami a kezében van, az lesz az agyában is. Tehát így kerültünk például ide többen a régiek közül.

Ugye abban az időben nem feltétlenül úgy működött, hogy felnézek az internetre és ott van előttem az adott tudás, hanem jó esetben fel kellett keresni, aki a tudást birtokolja. Még nagyobb szerencsével ő hajlandó is legyen átadni azt a tudást, hiszen - nyilván nem akarok James Bond filmekhez hasonlítani semmit, de - valahol ezek nagyon-nagyon fontos szakmai titkok voltak az első lépésnél - ha jól gondolom.
• Nagyon jól gondolja. Mint az alkimisták az aranycsinálás titkát, úgy őrizték az első emberek. Edwards volt az a nagy tanítómester, aki azt mondta, hogy gyertek, tanuljatok, és büszkén tanított. Én ezért tartom őt mesteremnek és példaképemnek. Ő egyébként biológus volt, ő volt a biológusa ennek a programnak. Hogy miért választotta ezt és miért csinálta – azt tartom én is ars poeticámnak – azt mondta, hogy egész életemben azért dolgoztam a meddőség kezelésében, és harcoltam a meddőség ellen, mert láttam, hogy az embereknek, a házaspároknak mennyi szenvedést és nyomorúságot okoz a gyermektelenség.

A tanulmányok kört se hagyjuk elvarratlanul. Baltimore, Cambridge, Pittsburgh - ezeket a neveket mindenképpen meg kell említenünk, hogy hány helyen fordult meg.
• Sok helyen. A meghatározó volt 1981-ben a Johns Hopkins Egyetem Baltimore-ban, ahol petevezető mikrósebészetet tanultam. Jósorsom úgy hozta, hogy egy hónapig aztán reggeltől-estig a műtőben voltam. Nagyon örültem és boldog voltam. Én akkor már osztályvezető-helyettesként dolgoztam a Dél-pesti Kórházban. Amikor több, mint 35 évvel ezelőtt elkezdtük a lombikprogramot, és éveken keresztül szenvedtünk, nem voltak eredmények, akkor azt mondtam, hogy most el kell mennem valahova, ahol nem titkolják el a sikerük titkát, és akkor kerültem egy teljesen véletlenszerű, sorsszerű döntés alapján Pitzburgh-be. Akihez beajánlottak, arról tudtam, hogy jókat publikál. Én úgy tudtam, hogy személyesen nem ismerem. Amikor kimentem hozzá, megkérdezte, hogy először jársz Amerikában? Mondom nem, már jártam. Mikor, hol? 10 évvel ezelőtt Baltimore-ban. Azt mondja, akkor megvan, onnan emlékszem rád. Mondom hol? Azt mondja, hogy én tudom, hogy te voltál az egyetlen a szocialista lágerből – így fogalmazott – és tudom, hogy reggeltől-estig ott voltál a műtőben, és megtanultál operálni. Igen. Azt mondja, te azért nem emlékszel rám, mert én akkor ott még rezidens voltam. Behívta a biológusát és azt mondja neki, hogy Tony ez egy barát, nincsenek titkok, mindent mutass meg. Bementünk a laborba, papír, ceruza, így tartom a kémcsövet, így tartom a pipettát, és mit ad Isten, amikor hazajöttem azzal a tápoldattal, amit zsebben hoztam Amerikából, az első kezelés sikerrel járt. Tényleg nem voltak titkok, na ez nagyon fontos, ez volt Pittsburgh!

Akkor, abban a pillanatban, amikor papírra lehetett írni a tudást, felmérte az ember, hogy micsoda korszakos és fontos történelmi lépéseket tesz a saját hivatása tekintetében? Tehát akkor megvolt az a súlya, hogy Ön gyakorlatilag a hazai meddőségi ellátás megteremtésének az alapjaihoz egy téglát hozott haza? Vagy többet akár.
• Én azt hiszem, hogy ennek a súlyát akkor még nem is érzékeli annyira az ember. Utólag derül ki, hogy amit tettünk, az egy korszakalkotó dolog volt, és majd mások fogják rólunk mondani – remélem –, hogy letettünk valami téglát ebbe az építménybe. De én szó szerint is letettem néhány téglát ebbe az építménybe, hiszen édesapám azt szerette volna, hogy építész legyek, de végül is építettem egy intézetet is. De azért az egy rendkívül izgalmas és rendkívül nehéz időszak volt, amikor az ember még csak dolgozik, dolgozik, és eredményei pedig még nincsenek. Tehát egy ilyen sorsdöntő lépésnek, mint ez a pittsburghi találkozás a David Guzikkal, aki egy kitűnő szakember volt, és ő emlékezett rám. Ennek a szerencsés találkozásnak köszönhettem, hogy minden „titkot” a kezembe adott.

A mikrósebészet már szóba került. Petevezető mikrosebészeti és az IVF eredményének összehasonlítása – akkor az orvostudomány kandidátusa cím megszerzésénél tartunk.
• A tuba sebészet, amit Baltimore-ban tanultam, az is egy unikum volt Magyarországon. Én csináltam először, aztán csináltam 10 évig, és ez a petevezető elzáródás gyógyítására szolgált csupán, de sok mindenre más okra nem volt megoldás a meddőség kezelésében. A Dél-pesti Kórházban egyidejűleg elindított lombikkezelés öt évének és a tubasebészet öt évének, a saját eredményeimnek az összehasonlítása volt a tárgya ennek a kandidátus értekezésnek. Tehát a magam 10 éves munkája szerepelt ebben a kandidatúrában, mikrosebészet versus IVF volt tulajdonképpen a címe. Én akkor azt mondtam, hogy a mikrosebészet ebben a speciális esetben tud annyit, mint amennyit a lombikprogram. Ahogy az elmúlt 35 év után időnként visszagondolok erre az állításomra, én azt mondom, hogy most is van még híja ennek, bár kezdi egy kicsit reneszánszát élni a robotsebészet témakörében az, hogy most már nagyon finoman tudunk dolgozni a hasban, hiszen azok a műtétek 2-4 órásak voltak, álló testhelyzetben, mikroszkóp mellett, tehát izzasztó műtéti megoldások, de nagyon eredményesek.

1999-et írunk, amikor a Forgács Intézet megalapítását feltétlenül szóba kell hoznunk. Egy óriási vállalkozásnak bizonyult és a mai napig a siker az önmagáért beszél. Milyenek voltak azok a bizonyos első lépések?
• Mintha bekötött szemmel indult volna el az ember. Hiszen már akkor a Dél-pesti Kórházban csináltam a lombikprogramot és ’99 az az időpont, amikor már a saját intézetemben volt OEP szerződésem, az egy óriási dolog volt és nagy haladás. Szinte tégláról-téglára. Ebben természetesen a családi háttér rengeteget segített, anélkül nem működik, hiszen igaz az a mondás, mindig mondjuk, hogy a szülész felesége olyan özvegy, akinek él a férje. Nagyon-nagyon keveset voltam otthon, de hát otthon volt feleségem, aki mindig tartotta a hátteret, mint a „laresek” (házőrzők – a szerk.) és boldogan nevelte a gyermekeinket, aztán később az unokáinkat, és aztán utoljára – mert most már mondhatom ezt –, hogy két dédunokában is gyönyörködünk közösen. Tehát egy komoly családi vállalkozás volt ez, úgy, ahogy mondom. Ez egy folyamatos, lépésről-lépésre tartó folyamat, a megspórolt pénzemet mindig befektettem, és nem másba, nem részvénybe, hanem az intézetbe. 

Nem árulok el egy nagy titkot, hogy több hónapot halasztottuk ezt a beszélgetést, hogy pont a Forgács Intézet fejlődése kapcsán legyen egy parányi szabad ideje, amikor ezt a beszélgetést el tudjuk készíteni. Mennyire volt egy sikerességi nyomás Önökön, hogy eredményt kell felmutatni, hogy legyen létjogosultsága ennek a tevékenységnek?
• A betegség gyógyítása mindig fokozott nyomást ró az emberre, hiszen tulajdonképpen rajtam múlhat – gondolom én –, hogy az illetőt meg tudtam-e gyógyítani.

Tehát ez ilyen dupla felelősség és dupla öröm is, mert öröm a családnak, hogyha születik egy gyermek, és ugyanúgy öröm nekünk is ez értelemszerűen, és boldogság. Batthyány-Strattmann Lászlónak tulajdonítják azt a mondást, hogy

És minden családi boldogság a Forgács családnak is boldogságot jelent. Tehát ez egy visszacsatoló mechanizmus és tulajdonképpen ez a boldogság együtt van, és ahogy haladunk előre és most már csinálunk 1700 lassan 2000 ciklust, de 1700-at mindenképpen tervezünk ebben az évben, ha így haladunk, akkor lassan bekövetkezhet az az idő, hogy minden napra okoztunk egy boldogságot valakinek.

Egy korábbi interjújában hallottam Öntől, hogy van olyan édesanya, aki a gyermeke születése napján mindig behozott Önöknek egy kis tortát, és hogy Önökkel együtt ünnepelt.
• Igen, hála Istennek!

Kifejezetten Önhöz és a csapatához köthető hogy Magyarországon a vitrifikáció ilyen szinten és minőségben megjelent. Miről van itt szó tulajdonképpen?
• Jártuk a világot és igyekszik az ember mindig valami újat hozni, és nagyon komoly feladatot rótt ránk az a törvényi tényállás – aminek a kidolgozásában, a javaslattételben én magam is tevőlegesen részt vettem –, hogy csak olyan intézet dolgozhasson, aki tud embriót fagyasztani, tehát embrió ne kerüljön megsemmisítésre. Minden olyan embriót fagyasztani kell és lehessen, akiben-amiben még van remény, hogy abból gyermek születik. A régi klasszikus, egyébként modernnek számító, de nem igazán effektív fagyasztási eljárás volt a lassú fagyasztás. Ezzel szemben a vitrifikáció forradalmi változást hozott.  Én az első pillanattól kezdve foglalkoztam vele. Az elmúlt 20 évben már csak és kizárólag vitrifikálunk.  Ami a legfontosabb, hogy azok az embriók, akiket mi lefagyasztunk és tárolunk, majd hogy legyen belőle testvér vagy legyen belőle egy újabb élet, a lefagyasztott és tárolt embrióinknak körülbelül a 97%-a úgy jön vissza, mint ahogy elraktuk a folyékony nitrogénbe. Ez egy óriási dolog, mert 90% fölött már mindenhol a szakirodalom azt mondja, hogy ez jó.  Ezt mi kezdettől fogva csináltuk és csináljuk a mai napig is. És ugyanilyen nagy fejlődés volt a szakmánkban a time-lapse bevezetése.
Világelsők között - ezt tegyük hozzá.  A fejlesztésében is élen jártak.
• Igen, itt a primus opus az mindig érdekes, hogy ki volt az első, azt nem tudjuk, de azt tudjuk, hogy a time-lapse rendszer, amit magyar kutatók, magyar mérnökök és orvosok raktunk össze, az meghatározó volt, és ez egy kicsit alapja is lett a tevékenységünknek, hiszen 10 percenként történő felvétel alapján tudjuk a nulladik naptól öt napon keresztül nyomon követni az embrió fejlődését. Ennek most már egy sokkal komolyabb rendszere van. Meg kell mondanom, hogy ezt a magyar time-lapse-t, amit primo rendszernek hívtak, amit az a cég vett meg és olvasztotta be a sajátjába, amelyik ma a világon a legtöbb ilyen time-lapse rendszert készíti.

Nagyon-nagyon sok mindent érintettünk és javarészt eljutottunk a jelenhez is. Hogyha ebben a kontextusban összehasonlítjuk, hogy akár az IVF-kezelések előtt milyen volt a meddősségi ellátás és milyen most, illetve ezzel párhuzamosan mekkora gondolkodásbéli változás volt a társadalomban, akkor azt hogyan tehetnénk meg?
• Nagy változás van, de még mindig nem elegendő változás a társadalmi megítélésben illetve a társadalmi gondolkodásban.  Tehát olyan hatalmas változás van - és ebben talán nekünk is szerepünk van -, hogy eredményeink nemzetközi összehasonlításban is megállják a helyüket. Akkor nekünk semmi szégyellnivalónk nincsen, ugyanolyan jók vagyunk ebben, mint bárhol máshol a világon. Tehát ami fontos, hogy ma már nem szégyen és nem megbélyegző az, hogyha arról beszélünk, hogy valakinek nincsen gyereke. Tehát nem tabutéma. Szabad róla beszélni. Bekapcsolják a tévét és vagy elolvassák Google doktor összes művét és mindenről tudnak a pácienseink, tehát teljesen felvilágosult, okos, időnként nagyon okos páciensekkel találkozunk, van, aki már saját jól megtervezett terápiás tervvel jön hozzánk, hogy mit szeretne ő, és aztán mi majd megmondjuk, hogy mit lehetne közösen.

Ugyanígy lehet félrevinni a tudást is, a vélt tudást is, amikor ugye jóval 40 éves kor felett valakinek gyermeke születik, csak éppen azt nem tudjuk, hogy kinek a petesejtjéből. Tehát az életkor kérdése ma mennyire ismert a társadalomban, hogy a reprodukciós kornak van egy vége?
• Ezerszer elmondta mindenki, én csak egyszer mondom el most még pluszban, hogy a petesejtjeikkel születnek a nők. Én azt szoktam mondani, hogy minden példa rossz, de talán ez mégis csak jó, hogy a 40 év fölötti hölgyek arcán megjelenő apró ráncokat az ügyes kezű sebészeink, meg a különböző krémek ragyogóan tudják maszkírozni, és el tudják tüntetni, de azt még nem találtuk ki - pedig igyekszünk -, hogy a 40 év fölötti petesejteken keletkező apró ráncokat, hogy tudnánk kisimítani. Na itt van az eb elhantolva, mert innen vagyunk gondban, hogy a 40 év fölötti korban egyre csökken a teherbejutásnak a valószínűsége, mert kromoszómálisan károsodott sejtek keletkeznek az idő múlásával. És ne felejtkezzünk meg, hogy ugyanez vonatkozik a spermiumokra is. Ezek az apró kis bakik összeadódnak, és ez elegendő ahhoz, hogy rosszak legyenek az eredmények.

Ha már a társadalmi gondolkodást nézzük, a lombik eljárás nem egy alternatív teherbeesési lehetőség hanem, egy kezelés - ez a gondolat is - többek között - Öntől származik.
• Igen, aligha lehet ezzel vitatkozni. Igen, kicsit úgy is lehet fogalmazni, hogy az in vitro az nem alternatívája az in vivo-nak. Tehát tulajdonképpen mi akkor segítünk, amikor a hagyományos módon a teherbejutás nem jön létre. Akkor amikor olyan akadályokba ütközünk, amikor más megoldás nem létezik vagy pillanatnyi tudásunk szerint nincs. Van a meddőség témakörében egy diagnózis, amit úgy hívunk, hogy ismeretlen eredetű meddőség. Na itt vagyok a legnagyobb gondban. Mert ilyenkor mindig fölteszem, hogy csak nekem ismeretlen vagy mások már ismerik? Meg kéne ismerni! Ez rendkívül nehéz, és ahogy haladunk előre a tudományban, mindig fogunk találni olyan apró hibákat, amiknek a korrekciója akár már a hagyományos teherbe jutást is segíti, és a mi munkánk eredményességét is javítja.

Talán itt lehet elmondani hogy ok nélkül nincs kezelési eljárás.
• Nincs. Minden beavatkozásnak van egy indikációja és feltétele.  Ezek nélkül pedig nincs műtét, mert ez Maga a kezelés műtéti eljárást is tartalmaz. Ilyen a petesejtek leszívása, amely magában is műtét.

A beszélgetésünk vége fele járunk, ezért csak tárgyilagosan: számos állami kitüntetésben részesült, 2013 óta Pesterzsébet díszpolgára, és alapító tagja a Magyar Nőgyógyászati Endoszkópos Társaságnak és a Magyar Asszisztált Reprodukciós Társaságnak is.
• Ezen társaságok megalapításában valóban szerepet játszottam, és alapító tagja voltam. Akkor amikor alakítottuk például a Magyar Asszisztált Reprodukciós Társaságot, a tagok létszáma volt kb. 30, ma pedig már százas nagyságrendű. Tehát haladunk, fejlődünk, egyre több intézet alakul, egyre több intézet épül. Büszke vagyok arra, hogy kicsit a saját magam területén is bővítettem és összességében a most már 35 éves pályafutásom - meddőségi terápiát illetően 35, a többi kicsit hosszabb - illetően magam is hozzájárultam ahhoz, hogy három épület, közel 1000 nm épült föl az irányításom alatt. És végül is ezzel egy kicsit az élvonalba kerültünk, hiszen egyik legnagyobb intézete lett Magyarországnak a Forgács Intézet, illetve 2020 óta az állami tranzakció után egyesült Dunamenti Reprodukciós Központnak maradtunk a Forgács Intézete ebben a pillanatban, önálló szakmai tevékenységgel és remélem, hogy maradunk a pácienseink megelégedésére jó reménnyel a jövőben is.

Egyetlen utolsó gondolatra lennék még kíváncsi Igazgató úr, amikor nem dolgozik, a szabad idejét mivel tölti? Van-e hobbija?
• Ez egy nehéz kérdés, mert mindig munkamániás is voltam, egészen biztos, mert másképp ezt nem lehet, nem érdemes csinálni. A hobbim: azt ígértem meg magamnak, hogy ha majd egyszer nyugdíjba megyek, akkor majd már a dédunokáimmal fogok talán többet törődni, mint amit tudtam az unokáimmal, hiszen van négy unokám és van két dédunokám. Valamit megpróbálok bepótolni abból, amit elcsíptem a saját önzésem vagy karrierem miatt a családomtól. Nagyon szívesen olvasok, nagyon szívesen hallgatok zenét, értelemszerűen. De egy kicsit talán többet leszek a családommal, mint eddig, bár nem tudom, hogy mikor fogom abbahagyni a munkát.
Reméljük nagyon sokára, még nyilván a család esetleg gondolhatja máshogy.

Tanár úr nagyon szépen köszönöm ezt a beszélgetést, megtisztelő volt számunkra, hogy elfogadta a meghívásunkat! Nagyon jó egészséget kívánok Önnek, ez a legfontosabb!
• Nagyon szépen köszönöm és külön köszönöm, hogy gondoltak rám ennek a beszélgetés tervezésének a kapcsán.

A teljes beszélgetés megtekinthető: