A magyar meddőségi ellátás nagyjai - portré Prof. Dr. Urbancsek Jánosról

A magyar meddőségi ellátás nagyjai - portré Prof. Dr. Urbancsek Jánosról

A nők és a férfiak életmódjának, az életkornak meghatározó jelentősége van abban, hogy egy pár természetes úton szülővé válhat. A gyermekvállalás átlagos életkora a nőknél mára meghaladja a 30 évet, pedig a termékenység ekkor már csökkenésnek indul. Ez a folyamat 35 éves kor felett jelentősen felgyorsul, 40 évesen pedig a természetes fogantatás esélye rendkívül alacsony. A termékenységi vagy nemzőképességi zavarokért felelős tényezők nagy részét nem tudjuk befolyásolni, ugyanakkor vannak olyan körülmények, amelyek változtatásával eredményesebb lehet a kezelés, vagy akár természetes úton is bekövetkezhet a várandósság.

Akár természetesnek is gondolhatjuk a napjainkban elérhető meddőségkezelési eljárások létét, viszont nem szabad megfeledkezni az orvostudomány ezen a téren bekövetkezett nagyléptékű fejlődéséről és a folyamat főszereplőiről, köztük szülész-nőgyógyász szakorvosokról, IVF-specialistákról és embriológusokról.

A Heti TV „A magyar meddőségi ellátás nagyjai” című sorozata azokra a magyar meddőségi ellátás megteremtésében meghatározó szerepet betöltő szakemberekre kívánja irányítani a figyelmet, akiknek munkássága elengedhetetlen volt ahhoz, hogy hazánkban magas szintű ellátás jöhessen létre, személyük azonban ezidáig kevésbé került reflektorfénybe. Ezúttal Prof. Dr. Urbancsek János mesélt pályaválasztásáról, tanulmányairól, hazai és nemzetközi munkáiról, valamint arról is, hogyan ismerkedett meg és teremtett szoros szakmai kapcsolatot hivatása világviszonylatban is meghatározó professzoraival. Az interjút Dr. Klement Zoltán készítette.

A teljes beszélgetések videó változatát megtekinthetik ITT.

Prof. Dr. Urbancsek János, szülész-nőgyógyász, a Semmelweis Egyetem osztályvezető egyetemi tanára

1976-ban érettségizett az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziumban, Budapesten. Ezt követően hogyan alakult a pályaválasztása? Miért pont az orvosi hivatás került a fókuszba?
• Tulajdonképpen én először állatorvos szerettem volna lenni, mert a keresztapám is az volt, és rengeteget voltam vele vidéken, állatok gyógyítása kapcsán. Aztán a környezetem, a családom egyre inkább azt kezdte el mondani, hogy nekem inkább emberekkel kellene foglalkoznom, mert – főleg az idősebb – emberekkel már nagyon jó kontaktust tudtam kiépíteni gyerekként is. Végül is maradt ez a terület, a biológia, az orvoslás, de valóban az „emberorvoslás” mellett döntöttem, amikor be kellett adnom a jelentkezésemet a továbbtanuláshoz.

Jó tanuló volt? Az orvosi egyetemre bekerülni nem a legegyszerűbb történet, rengeteget kell rá készülni, tanulni, nem akármilyen eredményekkel lehet egyről a kettőre lépni. Minden adott volt ehhez?
• Igen, mondjuk én azon kevesek közé tartozom szerintem, akik már a gimnáziumban is rengeteget tanultak, mert érdekelt. Főleg a reáltárgyak érdekeltek és kétségtelen, ezt a tanulást kellett folytatni az orvosi egyetemen. Olyan szempontból előnyöm volt, hogy már a gimnáziumban minden alkalommal felkészültem a másnapi órákra és az egyetemen ezt csak folytani kellett.

Az ekkor már körvonalazódott, hogy ehhez rengeteg energiára lesz szüksége, és nem kevés lemondással jár majd? Mások majd mennek focizni, Önnek meg éppen tanulnia kell.
• Igazából az ember ebbe nem gondolt bele, ez alkat kérdése, hogy ki az, aki képes arra, hogy egy témára fokuszáljon, leüljön, megtanulja és kitartóan érdeklődjön. Küzdjön, hogy a vizsgákon jól szerepeljen és aztán később a munka területén is a maximálisat nyújtsa.

Majd belépett a Semmelweis Egyetem kapuján és elindult az orvosképzés útján. Ezen belül az irányválaszasztást mi minden befolyásolta?
• Maga a 6 év, amit ott töltöttünk, annak főleg a gyakorlati oktatása. Igazából az egyetem vége fele alakult ki bennem az, hogy én arra a területre szeretnék menni, amit végül is választottam, ez a szülészet-nőgyógyászat. És ebben az volt a meghatározó, hogy ez egy olyan komplex terület, amiben rengeteg belgyógyászat van, endokrinológia, amellett van egy kis sebészet is. Én nem az a sebész alkat vagyok, de egy kis sebészet azért mindenképpen érdekelt, ez a terület tűnt olyannak, amelyben tényleg a belgyógyászati érdeklődésem is tudtam kamatoztatni. És azóta sem bántam meg, hogy ezen szempontok alapján ezt választottam. Az más kérdés, hogy az utóbbi évtizedekben én döntően egy speciális területtel foglalkozom ezen belül is.

Heidelberg település nevét talán itt kell megemlíteni, amely döntő fordulat volt az Ön pályafutásában.
• Igen, meghatározó fordulat volt, mert amikor én szakvizsgára készültem, akkor még fél év sebészet gyakorlatot kellett választanunk itthon. Azonban úgy döntöttem, hogy azt szeretném külföldön, Németországban eltölteni. Több egyetemnek írtam és többen pozitívan válaszoltak, hogy mehetek erre a gyakorlatra. Én akkor az éppen 600 éves Heidelbergi Egyetemet választottam, ahol a sebészet gyakorlatot kezdtem, azonban itt egy váratlan fordulat történt, ugyanis a sebész kollégák nem nagyon foglalkoztak velem, de közben én akkor megtudtam, hogy a női klinikán éppen akkor kezdik a szervezeten kívüli megtermékenyítés kezeléseket és kíváncsiskodóan átmentem oda és óriási szerencsémre egy olyan kollégához kerültem, aki nagyon szerette a külföldieket és támogatta, felkarolta őket. Az első perctől kezdve nagyon kedves fogadtatásban részesültem, amit a sebészeten nem kaptam meg. Úgyhogy a féléves gyakorlat végén már időm döntő részét a nőgyógyászati klinikán töltöttem, éppen ebben a munkacsoportban, ahol akkor kezdték a szervezeten kívüli megtermékenyítést.

Milyen érzés volt az első lépéseknél ott lenni? Ez egy nagyon nagy kiváltság, ha jól gondolom.
• Ez egy hatalmas kiváltság volt, amit az ember akkor fel sem tudott fogni, hogy mekkora szerencséje van. És főleg azzal, hogy Németországban van. A németek arról híresek, hogy tartozkodóak és itt egy olyan munkacsoportba kerültem bele, ahol az első perctől kezdve nagyon nagy szeretettel és befogadással kezeltek. És nyilvánvalóan engem maga a szakmai része is érdekelt. Nagyon intenzíven vettem részt ebben a munkacsoportban, aminek az eredménye az lett, hogy amikor lejárt a fél év gyakorlatom, megkérdezte az ottani főnököm, hogy nem szeretnék-e visszajönni? Mondtam, dehogynem, csak nekem előbb le kell szakvizsgáznom szülészet-nőgyógyászatból otthon, úgyhogy haza is jöttem, leszakvizsgáztam. És ezzel párhuzamosan egy államközi ösztöndíjat megpályáztam, amit tulajdonképpen azért kaptam meg, mert akkor már megvolt a meghívólevelem ettől a német kollégától és így gyakorlatilag a szakvizsga után másnap én már mentem ki megint Heidelbergbe, de akkor már a női klinikára.

1986-ot írunk, amikor a szülész-nőgyógyász szakvizsgát letette, 1989-ben a Heidelbergi Egyetem doktori címét kapta meg, 1991-ben PhD fokozatot szerzett, 2006-ban pedig a Magyar Tudományos Akadémia doktora lett. Nem fordulhatott volna elő, hogy végleg külföldön marad, és most kuriózumnak számítana, hogy külföldi professzorként hazalátogat?
• Megmondom őszintén, nem. Úgy volt, hogy 1 évre megyek ki, addig szólt az ösztöndíjam, aztán olyan jól éreztem magam, és úgy tűnik a német kollégák is annyira értékelték a munkámat, hogy gyakorlatilag mindig évente hosszabbították (a szerződésemet - szerk.). Aztán elérkeztem az 5. évig. Korábbi ösztöndíjasként külföldön tanulók mondták, ha az ember 5 év után nem megy haza, akkor ott marad. Én ezt semmiképpen nem szerettem volna. Én azért mentem ki, hogy ezt a területet megtanuljam, és aztán hazahozzam és a Semmelweis Egyetemen egy ilyet kialakítsak. Ez volt előttem, számomra ez nem volt kérdés. Érdekes módon, mind a német kollégáim, mind a magyar kollégáim nagyon meg voltak lepve, amikor 5 év után őket elhagytam, illetve 5 év után megjelentem megint a Semmelweis Egyetem Női Klinikáján, hogy megjöttem. De egy fájdalmas búcsú volt a heidelbergiektől, és el kell mondani, hogy évekig visszajártam oda, nekem a második otthonom volt hosszú éveken keresztül. Sőt, később még egy Humboldt ösztöndíjat is megkaptam, aminek a segítségével egy kicsit kétlaki életet folytattam, mert 2 hétig Heidelbergben kutattam, 2 hétig pedig itthon, Magyarországon az akkor induló osztálynak a munkáját építettem föl és irányítottam, néha kintről.

Így ismét ott volt az első lépéseknél.
• Ami a Semmelweis Egyetemet illeti mindenképpen. Magyarországon már volt központ, ahol az első lépéseket megtették, de kétségtelen, hogy óriási kihívás volt ez számomra, hogy a Semmelweis Egyetemen egy egész folyosót, emeletet megkaptam, ami gyakorlatilag romokban állt, és ott a semmiből egy ilyen osztályt létrehozhattam. De ez nem az én egyedüli érdemem, ebben meghatározó szerepe volt a Női Klinika akkori igazgatójának, Papp professzor úrnak (Dr. Papp Zoltán – szerk.), aki éppen akkor kezdte meg az igazgatói működését a Baross utcai Női Klinikán. Ez is egy olyan szerencse volt – én őt korábban nem ismertem –, mégis belevágtam ebbe, hogy hazajövök és bíztam benne, hogy ő ezt örömmel fogja fogadni. Ez meg is történt, jól lehet, nem hiszem, hogy sok egyéb intézetvezető abban az időben ekkora támogatással fogadta volna az én megjelenésemet, mint amit tőle kaptam. Az, hogy ez tulajdonképpen létrejöhetett a Semmelweis Egyetemen, ez meghatározó módon neki köszönhető, hogy nekem a lehetőséget megadta és tulajdonképpen szabad kezet adott, hitt bennem, bízott bennem, és mindenben támogatott.

De jól gondolom, hogy akár a német tapasztalatokat alapul véve, – hogy ott volt az első lépéseknél – egy olyan egyedi, sajátos tudással rendelkezett – akár intézményteremtés területén –, amely nem mondható általánosnak? Nyilván ez a Semmelweis Egyetemen számára is egy rendkívüli értéknek számított, hogy az Ön tudását igénybe veheti.
• Igen, amit én ott Heidelbergben megtanultam a szakmai területen kívül, az azért menedzsment is volt. Az én akkori kinti főnökömtől (akihez egy életre szóló barátság fűz, annyira, hogy a fiunk az ő keze alatt született Heidelbergben, éppen egy ösztöndíjas későbbi kint tartózkodás során, ő a fiunknak a keresztapja mind a mai napig) nem csak a szakmát, hanem az egész rendszernek a működtetését is megtanultam, hogy hogyan lehet először egy munkacsoportot létrehozni, utána úgy működtetni, hogy mindenki jól érezze magát. És most így visszatekintve, hogy az 30 évig működjön.

Mindezt a családja hogyan tolerálta? Amit elmondott, – akár az időben egy kicsit visszaszaladva – rengeteg lemondással, még több utazással, a találkozások olykori hiányával jár. Gondolom, ehhez egy nagyon toleráns környezetre is szükség van.
• Igen, ez azért működött, mert a feleségem egy hasonló rendszer létrehozásával foglalkozott, ezt maximálisan megértette, jól lehet ő az orvoslás más területén dolgozik. Aztán, mikor a fiunk megszületett, attól a perctől kezdve én gyakorlatilag csak olyan kongresszusra vállaltam előadást, részvételt, ahova tudtam vinni a családot. És azért ez nagyon nagy segítség volt abban, hogy a munkám mellett megmaradt a családi összhang is.

Amerikát is szóba hozhatjuk? Hiszen ott is különleges történetben volt része.
• Igen, mielőtt Heidelbergből hazajöttem, akkor megfogalmazódott bennem, hogy azért mindenképpen szeretném megnézni, hogy ezt Amerikában hogyan csinálják. Megint csak óriási szerencsém volt, mert az amerikai Jones házaspár, akik Amerikában az első lombikbébit világra segítették, Norfolkban, Virginiában dolgoztak és egyenesen nekik írtam levelet, hogy én most erre készülök és tudnának-e fogadni néhány hónapra? A legnagyobb meglepetésemre azonnal jött a válasz, hogy természetesen örömmel. Az igazi meglepetés az volt, hogy amikor megérkeztem Norfolkba, az ottlétem legelső napján, amikor találkoztam ezzel a világhírű házaspárral, akkor mindjárt az első nap megkérdezték, hogy nincs-e kedvem eljönni velük az Operába?
Tegyük ide: ugye a találkozás ténye már önmagában egy óriási kuriózum volt?!
• Igen. Az, hogy a párnak a hölgy tagja, Georgeanna Seegar Jones professzor asszony ott a petesejtnyerés közben azt kérdezi tőlem, hogy ma este nincs-e kedvem elmenni velük az operába – ezen nagyon meglepődtem, de mindjárt mondtam, hogy nagyon megtisztelő és köszöntettel elfogadtam a meghívást. Még ott a norfolki Operában mondtam, hogy ezt mindenképpen szeretném nekik a budapesti Operában visszaadni, és ígérjék meg, hogy egyszer eljönnek. És valóban, 1994-ben, még amikor tavasszal az osztály indult (a Semmelweis Egyetemen – szerk.), ősszel elfogadták a meghívásunkat és eljöttek Budapestre, és nyilvánvalóan a legelső este az utunk az Operába vezetett.
• Még velük kapcsolatban annyit érdemes elmondani, hogy tulajdonképpen a világon az első lombikbébi szülőatyja, Edwards professzor úr a tanítványuk volt Amerikában, aztán ő visszament Angliába és nekik korábban sikerült ezt megvalósítani (az első lombikbébit világra segíteni – szerk.), mint a Jones házaspárnak Amerikában. 2 év különbség volt csak. De nyilvánvalóan ilyen lehetséges és rendjén van ez így.
• A Jones házaspár fantasztikus karriert futott be. Tényleg példaértékű. Ők Baltimore-ból, egy női klinika vezetéséből mentek nyugdíjba. Elmentek Norfolkba és létrehozták ezt az intézetet, amit már akkor róluk, Georgeanna és Howard Jones Intézetnek neveztek el. A pár hölgy tagja viszonylag „korán”, olyan 90 éves korában eltávozott, de Howard W. Jones 104 éves korában még könyvet írt ennek a témának az etikai vonatkozásairól, egy-két évvel később halt meg.
• Tehát ők fantasztikus személyek voltak és azt hiszem, nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ezekkel a rendkívüli orvos egyéniségekkel tudtam személyesen találkozni, és úgy érzem, sokat is tanultam tőlük.
Ha jól gondolom, ez hatalmas motiváció volt a magyarországi munkában.
• Természetesen. Ez az embert csak megerősíti abban, ami eltökélt szándéka volt, hogy elindítsa ezt az osztályt, és az jól működjön. Az az igazság, hogy akkor, amikor elindultunk én azt nem is álmodtam, hogy 30 éven keresztül lesz lehetőségem ezt az osztályt vezetni, és 30 éven keresztül eredményesen tudunk dolgozni egy nagyon jó kis csapattal. Akkor nem is gondoltam rá, most visszatekintve egy csodálatos ajándék az élettől.

Egyetemi tanár is. Az oktatás mikor kapott nagyobb hangsúlyt az életében?
• Feladatunk az oktatás, és amikor hazajöttem, mindjárt az első dolgom az volt, hogy amit kint tanultam, azt egy könyv formájában megjelentessem, társszerzőnek a kinti vezetőmet választottam. Az első magyar nyelvű szakkönyv volt ezen a szakterületen. Ami fontos volt, hogy magyar nyelven is megjelenjen. Aztán 3 évvel később kicsit kibővítettem ezt az anyagot, kiegészítettem még nőgyógyászati endokrinológiával is. Itt már az akkori magyarországi főnökömet, Papp professzor urat kértem fel társszerzőnek és számos más szerzőtárs is közreműködött különböző fejezetek megírásával. És ennek a könyvnek az előszavát Jones professzor írta meg nekem Amerikából és dedikálták a legelső példányokat. Ezek voltak azok az alapok, amit én fontosnak tartottam, hogy amit kint tanultam, azt valahogy írásban is közreadjam, nemcsak a kollégáknak, hanem az orvostanhallgatóknak is.
• Tulajdonképpen ezzel párhuzamosan indítottam el a Semmelweis Egyetemen az asszisztált reprodukció nevű tárgyat, akkor még ezt speciálkollégiumnak hívták, ma már ez kötelezően választható tantárgy hivatalos titulussal rendelkezik. Hatalmas érdeklődés volt, a kezdeti időkben előfordult, hogy majdnem 100 hallgató – harmadtól ötödévesig – jött erre a tárgyra hallgatni. Majdnem 30 éve, az egyetlen magyarországi egyetem, ahol ezt külön tantárgyként oktatjuk. Az elmúlt években ugyanez a tárgy pedig elindult általam német és angol nyelven is, tehát most 3 nyelven folyik az oktatás, sőt meghirdetjük az ELTE biológus hallgatóinak is, és az Állatorvosi Egyetem hallgatóinak is. Próbáljuk bevonzani más egyetem hallgatóit is és ezzel próbáljuk meg biztosítani az utánpótlást. A szervezeten kívüli megtermékenyítésnek nem csak klinikai, hanem nagyon fontos embriológiai része is van. Az embriológiai részt leginkább biológusok, labormunkában tapasztalatot szerzett kollégák végzik általában.

Egy napba csak 24 óra fér bele, amit elmondott lényegesen több. Honnan ez a mérhetetlen energia?
• Eredendően valószínűleg a szüleimtől származik. Ők is nagyon-nagyon dolgos, szorgalmas emberek voltak. Például édesapám életműve az volt, hogy feltérképezte Magyarország felszín alatti vizeit és ezt élete folyamán 10 kötetben megjelentette. És ezt a szakma – amint megtudtam egy volt betegemtől – csak Urbancsek Bibliaként emlegetik a mai hidrogeológusok. Egyik betegem kérdezte meg egyszer, hogy én ismerem-e Urbancsek Jánost, aki ezt a sorozatot készítette? Mondom, annyira, hogy az édesapám. Nagyon megdöbbentem akkor, nem voltam én otthon a geológiában. Azóta sokat foglalkozom azzal, hogy mi ennek az utóélete, és ma már ott tart, hogy ezt a 10 kötetet gyakorlatilag elektromos formában is hozzáférhetővé teszik. Édesapám tehát valamit felépített, ami ebben a felszín alatti vizek feltérképezésében jelentkezett. Édesanyám agrármérnök és pedagógus volt. Valahogy így jött, hogy belőlem ez lett.

„A honnan ez a mérhetetlen energia?” kérdést azért is jogosnak gondolom, mert még nem beszéltünk a rendezvényszervezésről. „A Magyar Asszisztált Reprodukciós Társaság első kongresszusa” is az Ön nevéhez köthető, nem beszélve az itt betöltött tagságról, vagy éppen ott volt az „Öt év munkája számok és eredmények tükrében” című rendezvény a Semmelweis Egyetemmel kapcsolatban, és akkor éppen csak szemezgettem egy hosszú felsorolásból, tehát a szervezésből is kiveszi a részét.
• Nagyon fontos, hogy ennek a területnek az aktuális, legújabb ismereteit közreadjuk a szülész-nőgyógyász kollégáknak, különösen azoknak, akik ezzel a területtel foglalkoznak.
• Valóban a Magyar Asszisztált Reprodukciós Társaság első kongresszusát mi szerveztük, Papp professzor volt ennek az alapító elnöke és én, mint szárnysegédje vettem részt ennek a kongresszusnak a szervezésben. Idén tavasszal volt ennek a 10. kongresszusa.
• Emellett fontosnak tartottam, hogy ennek a területnek a kollégáit a nemzetközi vérkeringésbe is segítsem belefolyni. Ezért számos nemzetközi szimpóziumot hoztam Magyarországra, kezdve a Jones szimpóziummal, aztán volt egy európai szimpózium Edwards professzor úr részvételével. Aztán később is európai és világ szintű rendezvényeket tartottunk a Semmelweis Egyetem keretein belül, ott a klinika tantarmében.

Itt említhetnénk még az Egészségügyi Tudományos Tanács Humán Reprodukciós Bizottságában, vagy az Európai Humán Reprodukciós és Embriológiai Társaság betöltött szerepét. Egy biztos, maximális rálátása van a nemzetközi helyzetre. Ha a magyar meddőségi ellátást szeretnénk ezen a szinten hasonlítani, akkor ezt hogyan tehetnénk meg?
• Azt kell mondani, hogy gyakorlatilag a kezdetektől fogva a magyar a meddőségi ellátás, különösen a szervezeten kívüli megtermékenyítés kezelés, teljesen hasonló eredményeséggel dolgozott, mint ez a nemzetközi porondon megfigyelhető, és ez mind a mai napig igaz.
• Ebben talán része volt annak is, hogy főleg az utóbbi időkben nagyon nagy támogatást kap ez a terület. Köztudott, hogy Magyarországon 5 alkalommal finanszírozza a Társadalombiztosítás ennek a kezelésnek az elvégzését, és nem csak a kezelését, hanem a szükséges gyógyszereket is.
• Számos nemzetközi fórumon veszek részt, ahol megbeszéljük a különböző országok ezzel kapcsolatos aktuális kérdéseit. Valahányszor, amikor odajut a körkérdés, hogy a támogatás hogyan alakul az egyes országokban, és én elmondom ezt az 5 kezelést, akkor többen visszakérdeznek, hogy jól hallottak, igaz ez? Sehol a világon nincs ilyen mértékű támogatása ennek a területnek, a meddő betegeknek ilyen nagyvonalú lehetőség biztosítása a vágyott terhesség elérésére.
• Még visszatérve az Európai Humán Reprodukciós és Embriológiai Társasághoz, megmondom őszintén, az egyik büszkeségem, hogy a kelet-európai régióból elsőként választottak be ennek a társaságnak a vezetőségébe, ahol 4 évig tudtam dolgozni. Mind a mai napig, ha nem is a vezetőségben, de bizottság munkájában részt veszek, például a szervezeten kívüli megtermékenyítéssel kapcsolatos adatok gyűjtése és azok nemzetközi porondon történő bemutatása kapcsán.

Milyen jövőképpel számolhatunk, akár a technológia, akár az emberek gondolkodásában bekövetkező változásokkal összefüggésben?
• Nem vagyok jós, de azért azt kiindulásként el kell mondanom, hogy ez a terület, a humán reprodukcióval foglalkozó asszisztált reprodukció a szülészet-nőgyógyászat, mint nagy szakterületnek, az a szűkebb területe, amely leginkább dinamikusan fejlődik az elmúlt évtizedekben. A témában megjelenő szaklapok a legolvasottabbak, a leginkán elfogadottabbak az összes szülészet-nőgyógyászat területén megjelenő szaklap között. Azt hiszem, ez önmagáért beszél. Ennek az alapja, hogy örült mértékű fejlődés van ezen a területen, újabb és újabb tápoldatok, stimulációs készítmények jelennek meg a piacon, amelyek célja, hogy minél hatékonyabbá és minél biztonságosabbá tegyük ezt a kezelést.
• És valóban, ha 30 évre tekintek vissza, lényegesen javult a készítmények hatékonysága, az eredményesség és a biztonsága az egyes kezeléseknek.

Ha jól gondolom még a társadalom gondolkodásában kellene változtatni, hogy ne 40-45 éves korban kezdjenek el a gyermekvállalásra összpontosítani, hanem lehet azt 20-30 éves korban is, hiszen akkor a meddőségkezelés esélyei is sokkal jobbak.
• Igen-igen. Ez egy nagyon nagy probléma. A 30 éves évfordulónk kapcsán kielemeztük az elmúlt 30 év adatait, volt egy adatcsoport, ami sokkoló eredményt mutatott. Ez az volt, hogy amikor indultunk 1994-ben ezzel az osztállyal, akkor a betegeink 15 százaléka volt, akik ilyen szervezeten kívüli megtermékenyítés kezelésben részesültek és 40 évesek vagy a felett voltak. 30 év elteltével, most ez az arány több mint, 50 százalék! Ez nagyon szomorú változás, ugyanis tudnunk kell azt, hogy 40 év vagy a feletti életkorban az eredményesség kevesebb, mint felére csökken. Tehát hiába vannak ezek az új módszerek és lehetőségek, sajnos a petefészket megfiatalítani jelen tudásunk szerint nem lehet. Kétségtelen, hogy egy igen fontos kutatási terület, és vannak próbálkozások a petefészek megfiatalítására, de sajnos eddig olyan eredmények nem születtek, amelyek valóban reális lehetőséget adnának a 40 év feletti betegeknek, hogy kellő eredményességi eséllyel vegyenek részt ezekben a kezelésekben.

Zárjuk ezt a beszélgetést egy könnyedebb témával. Amikor Prof. Dr. Urbancsek János nem dolgozik, hanem pihen, azt hogyan képzeljük el?
• Semmi különös. Most már nagyon sok olyan munkatársam van, akikre nyugodtan építhetek.
• Imádok biciklizni, nagyon sokat eljárok úszni. Heidelbergben kezdődött az úszás, amikor vége volt a munkának, 6-7-8 óra körül minden nap egy órát úsztam, és ez valahogyan megmaradt bennem.
• Most már a fiunk is nagy, ő rá sem kell annyi időt fordítani. Az osztály is jól működik. Tehát már visszatértem erre a rendszeres úszásra.
• Emellett nagyon szeretek utazni.

Professzor úr nagyon szépen köszönöm ezt a beszélgetést, nagyon jó munkát, sikereket kívánok és a legfontosabb: nagyon jó egészséget!
• Köszönöm szépen, és ezt a megtiszteltetést, hogy ebbe a sorozatba bevettek.

A teljes beszélgetés megtekinthető itt: